Amazóniában az első fehérek látogatásakor rendben volt még minden. Az 1560-as évek elején útra kelő Perdo de Ursúa-féle expedíció tagjai például mesebeli gazdagságról számoltak be: az általuk látott őslakosok halásztak, kukoricát és maniókát termeltek, kerámiatárgyakat készítettek, kötélverőműhelyeket tartottak fenn, és annyi teknőstojásuk volt, amennyi „ezer embernek is elegendő lett volna”. Az amazóniai folyópartok tehát sűrűn lakottak voltak, és az őslakosok egyáltalán nem szűkölködtek a javakban, sőt minden nehézség nélkül termelték meg azokat.

Lakóházak Nagyszebenben és Hamburg külvárosában

Bár ma sokan beszélnek "információs forradalomról", valójában gyorsan csökken a minket övező világ sokszínűsége és részletgazdagsága. Amit a mai mérnökök és közgazdászok „információnak” neveznek, valójában zaj, mely nagyban akadályozza az emberiséget a természettel való fenntartható együttélésben.

A Gellért-hegy tetejét elfoglaló parkban egy helyen elkésett turisták jöttek szembe – köszönés, viszontköszönés, léptek távolodó zaja, halkuló nevetgélés. Azután ismét teljes csend. Majd valami egészen más. Füstszag, rőzseropogás, kutyavakkantás. Julio ekkor meglátta a tüzet odafenn a hegyoldalban. A tűz mögött nejlonkunyhó, mellette egy görnyedt, sötét alak. Próbált nem letérni a sétányról a tűz felé. Próbált a biztonságos, lekövezett sétányon maradni. De akkor már tudta, hogy le fog térni. Mint amikor játékból a járda szélén biciklizik az ember, s megbillenve elveszíti egyensúlyát. A biciklis már tudja, hogy nem képes megmaradni a szegélyen, de azért egy darabig még a peremen imbolyog, s csak utána adja meg magát a gravitációnak, s ugrat le az úttestre.

Julio arra a pillanatra gondolt, amikor az énlakai esztena felett először beléptek az erdőbe. Milyen régen volt már az. Már nem is tudta volna megmondani, hogy hány nappal, hány héttel ezelőtt nyelte el őket a végtelen erdélyi rengeteg. De jó, hogy elnyelte őket, mert tudta, hogy egy város kietlen betondíszletei közt nem lett volna képes túlélni az elmúlt hetek eseményeit. Ilyenkor derül ki, hogy mennyit számít a természet. Még ha szikláival és tüskéivel össze is töri-kaszabolja az ember testét. A lélekre azonban pótolhatatlan, életmentő orvosságként hat. A gyógyító, a gyógyító természet.

Amikor Tarnóczi Lázár bácsi megbetegedett és két hétre kórházba került, a faluszéli cigányok néhány éjszaka alatt szétlopták a házát. Az ágyától kezdve a kályhán át az ajtókig mindent elvittek belőle, lovas kocsikon még a tetőcserepeket is elhurcolták.

Úgy tűnik, a hivatalos Európa morális és intellektuális zuhanása egyelőre megállíthatatlan – de muszáj-e nekünk is vele zuhannunk? Nem terveztem, hogy valaha verset fogok megosztani ezen az oldalon, de a rendkívüli helyzetek olykor rendkívüli cselekvéseket indukálnak…

„Az az igazság Julio” – mondta Don Cipriano halkan, s nyugodt, bátorító hangja furcsa ellentétben állt az általa kifejtettek súlyával és keménységével. „Az az igazság Julio, hogy azok az emberek, akiket ma forradalmárokként és történelemalakító óriásokként ünnepelünk, többségükben nem is forradalmárok... És nem is óriások… Hanem icipici, felcserélhető ítéletvégrehajtók… Hisz ha ők nem fedeznek fel új kontinenseket, jön helyettük más… Ha ők nem hintik el a felvilágosodás eszméit, jön helyettük más… Ha ők nem fedezik fel a gőzgépet és a robbanómotort, jön helyettük más… Julio, amit ezek az emberek csináltak, valójában nem forradalmak, még kevésbé fordulópontok, hanem egy hosszú, egyirányú folyamat logikailag egymásra épülő lépcsőfokai voltak… Az az igazság, hogy James Watt akkor lett volna forradalmár, ha nem találja fel a környezetpusztító gőzgépet… vagy ha mégis feltalálja, bölcsen tűzbe veti annak tervrajzait.”

Julio a faluszélen vénasszonyba botlott. A feketekendős boszorka a patak és az erdő széle közti keskeny kaszálón a megszáradt szénát húzta össze hatalmas fagereblyével, majd halmozta bálába egy vasvilla segítségével. Julio megkérdezte, hogy van-e felesleges ennivalója. És hogy van-e még egy gereblyéje és vasvillája. Az öregasszony gyanakodva méregette egyideig.

- Julio… kedves Julio… egy dolgot jegyezz meg jól… Soha, de soha nem szabad elcsüggedned… Soha, érted? Még a legsötétebb és legreménytelenebb pillanatokban sem… Mert az, hogy milyen körülöttünk a világ, csakis mibennünk dől el… nem másutt… Julio, higgy nekem, sokkal, de sokkal nagyobb a mozgásterünk a világban, semmint gondolnánk… A Teremtő bölcs előrelátással a valóságnak csak a legfontosabb szegletköveit rakta le körülöttünk mozdíthatatlanul, a papír többi részét meghagyva nekünk, hadd rajzoljuk azt tele saját magunknak… hadd rajzoljunk egy olyan világot magunk köré, amilyenben a legszívesebben élnénk, amely a leginkább elviselhető számunkra…

– Észrevetted Julio, hogy az országok egyre-másra tömörülnek különféle uniókba? És észrevetted, hogy ezek az uniók képtelenek megmaradni a fenekükön, s létrejöttük után azonnal továbbterjeszkednek? Mit gondolsz, miért van ez így?

Julio, miközben képzeletben a víztározó hűvös vizében erőteljes kar- és lábtempókkal a tó feneke felé úszott, számtalan érdekességet látott. Először, úgy két-három méteres mélységben, sűrű hínárerdőbe keveredett. A táj akkor még semmi jót nem ígért. Halak nem voltak, lábára egyre többször csavarodtak zöld növénykarok bilincsszerűen, s a dzsungel oly mértékben akadályozta a látást, hogy még képzeletben is értelmetlennek tűnt az életét a semmiért tovább kockáztatnia. Elhatározta hát, hogy megkezdi az emelkedést, ám ekkor furcsa dolog történt: meglátott egy terjedelmes sötét foltot a hínárerdőn túli napsütéses tisztáson. Mi lehet az? Ekkora sziklatömb egy mesterséges tó fenekén? Képzeletben hajlékony testtel szlalomozott az alattomos vízinövények közt, s ahogy haladt előre, úgy szaporodtak a sziklaóriások a kibontakozó tisztáson. A dzsungel széle táján facölöpök álltak ki a fenék iszapjából – lemerült hozzájuk. Egy kerítés csonkjai voltak. Átúszott a kerítés felett, kíváncsian körülnézett, és a falu közepén találta magát.

Julióra valósággal vadásztak az énlakai öregek. Ha meglátták az ő haloványarcú székely indiánjukat, beintették magukhoz a kertbe, s a kerti padon vagy a nyári konyhában már nyílt is a pálinkás- vagy borosüveg. Julio életében összesen nem ivott annyi és olyan erős alkoholt, mint amennyit itt hét nap alatt leerőltetett a torkán. De hát ezekkel a nyíltszívű, vendégszerető emberekkel muszáj volt inni, már csak azért is, mert a legöregebbek ivási szertartása a saját falujára, a saját népére emlékeztette. Amikor először szemtanúja volt az apró gesztusnak, azt hitte, csak véletlen, amit lát. De aztán a kilencvenesztendős, reszkető hangú aggastyán megmagyarázta neki, hogy nem véletlenül, nem a keze remegése miatt löttyintette ki a bort a pohár aljáról. És nem is azért, mert már nem tudta volna meginni az ital végét – hanem azért, hogy visszaadjon valamit a Földnek. A Földnek, mely az egész pohár bort adta. Julio nagyra nyílt szemekkel, megrendülve hallgatta az öreget. S közben befelé könnyezve arra gondolt, hogy otthon, az Andokban ugyanezt csinálják az indiánok. Csak épp ők a pohár tetejéről löttyintik ki a chichát a szeretett Pachamama számára. Ennyi a különbség. A lényeg viszont mennyire egyforma mindenütt.

(Az indián aggastyánt ábrázoló fotót Dr. Nemerkényi Zsombor készítette.)

Julio már vagy negyedórája játszadozott a halaival, amikor valami történt. Három-négy méter mélyen épp egy sok ezer egyedből álló rajjal kergetőzött, mely afféle kékes-sárga felhőként örvénylett körülötte, amikor megcsillant a kezén egy fényfolt. Egy különös, mágikus, szívbizsergető ragyogás, mely nagyon különbözött a halakon és a vízinövényeken játszadozó többi napsugárnyalábtól. A víz alatti világ eddig is tündöklő fényárban úszott, de ez a csillogás egy egészen másféle fénytöréstől származhatott. A víz felszínén nem így törik meg a fény.

A zsúfolt nagyszoba melletti helységbe az odaát sírva vígadók kacagása, pohárköszöntői, vidám felkiáltásai a vastag, gondosan kulcsra zárt faajtón át csak elhalkulva, alaposan megszelídülve szűrődtek át. Kincső erdei ruhái roncsai felett a világos utcai szoba közepén állt, s a nagy, fakeretes tükörben saját magát bámulta.

Mire a magas fallal övezett istenházához a szekerek is felkapaszkodtak, s hosszú sort alkotva leparkoltak a mellvédet körülfutó gödrös dűlőút szélén, már a három falu teljes népessége ott tolongott a hegyoldalon, afféle ünnepélyes, meghatott fogadóbizottságként tisztelegve azok előtt, akik fáradságos zarándoklattal helyettük is közbenjártak Istennél a jó időért. És bár Kincső számára ez a fogadási jelenet volt a határkerülés egyik legszebb, legborzongatóbb része, most mégis elvágyódva ült a szekér leghátsó padján, hasztalan próbálván meg köddé válni, láthatatlanná lenni a széles Székely Demeter és a hórihorgas Páljáni között.

(…) És ezeket a szobákat is szerette, s az estéket, melyek hozzájuk kötődtek. Milyen jó volt vacsora után Teréz néni ágyán ülni, felhúzott lábakkal, hátával a falnak támaszkodva, és a szobát megtöltő vendégek elméskedéseit hallgatni! Amikor pedig elálmosodott, milyen jó volt ezeket a nyers tréfákat, régi történeteket odaát az ágyában tovább figyelni, s az anekdoták főszereplőit – pásztorokat, favágókat, nagymancsú, sűrűjáró medvéket – az álmaiba magával vinni…

Kincső elszorult szívvel ült az ágy végén, és a szobában tartózkodók tapintatos hümmögéseit és a ház előtt gyakorlatozó lovas suhancok kurjongatásait hallgatta. Szívesebben lett volna most odakinn a vidám forgatagban, de most már nem szabadulhatott, ezt a jelenetet végig kellett szenvednie. Pedig nem azért vágyott ki, mert nem sajnálta a szegény Demetert, vagy mert nem akart szembenézni a falura váró vigasztalan jövővel – hanem épp ellenkezőleg, mert tudta magáról, hogy túlzottan felkavarják és felbőszítik az igazságtalanságok.

Egy székely lány nekivág Európának, hogy minden morális szabályt áthágva megszerezze a kisemmizett családja megmentéséhez szükséges milliókat. De elérhetőek-e a legtisztább célok a legpiszkosabb eszközökkel? Szembemehet egy húszéves falusi álmodozó a globalizációval?  Végre itt a 21. század elementáris erejű lázadásregénye!

A könyv szerzője jó tíz évvel ezelőtt szállást keresett egy székely faluban. Hideg téli este volt, esett a hó, a helyzet reménytelennek tűnt. Azután váratlanul megnyikordult az egyik ház ajtaja, és fejéshez öltözve kilépett rajta az akkor még gondolatban se létező 'Zuhanás a magasba' egyik központi szereplője.

„…Diego fiam, te egyre elégedetlenebb vagy velem… te egyre elégedetlenebbül és csalódottabban azt gondolod magadban, hogy ’már napok óta együtt menekülök ezzel az Erdély-szerte híres gyógyítóval, és ő csak kritizál engem… csak kritizál, ahelyett, hogy inkább megmutatná, hogy ő mit tud… ahelyett, hogy csinálna egy-két csodát…’ És úgy általában is: azt gondolod magadban, hogy ahhoz, hogy valaki csodát tegyen, szét kell feszítenie maga körül a kereteket. Harcodat igazolandó, azt gondolod magadban, hogy a világ megjavítása címén szétrobbanthatsz magad körül mindent – akár azok az igazi mondanivalóban szűkölködő modern írók és művészek, akik azt hiszik, hogy a formabontás tesz valakit naggyá. Sokakhoz hasonlóan ezeket gondolod magadban, és nincsen igazad.

... …amikor az ember éppen hogy csak túléli első munkával töltött amszterdami éjszakáját – élete addigi legborzalmasabb, legmocskosabb, leghosszabb és legkegyetlenebb éjszakáját –, az ember a következő napot, mivel aludni nem tud, az ágynak pedig már a látványától is az ájulás környékezi, – egyszóval az ember az ilyen borzalmas, ép ésszel túlélhetetlen napot a városban való céltalan lézengéssel tölti.

(...) A kedves, szövetkötéses könyvecske addig is ott hevert az ágya fölötti polcon, de Julio azidáig szentségtörésnek érezte volna levenni onnét és holmi külső betolakodóként beleolvasni. Olyan lett volna beleolvasnia, mintha valami modern, 21. századi műszer segítségével behatolna egy gyanútlan idegen agyába, legrejtettebb gondolataiba. Azon az estén viszont valami megmagyarázhatatlan változás hatására eltűntek az aggályai. Levette a naplót a polcról, kinyitotta, és ahol kinyílt, olvasni kezdte Primavera kézírását.

“Mit ér néhány székely falu vérizzadós megmaradása, ha körös-körül minden süllyed? Ha közben az egész világ zuhan? Maga is tudja, hogy zuhan, megállíthatatlanul zuhan a világ, Don Cipriano.”

Don Cipriano akkor megfogta Julio kezét, és komolyan, jelentőségteljesen az arcába nézett. Szemében Julio a komolyság mögött valami furcsa, földöntúli fényt látott.

– Csak egyetlen kérdést engedjen meg a professzornő! – kiáltotta oda Diego felzaklatva a kamerák kereszttüzében a ráncos, cigaretta sárgította arcbőrű nemzetközi hírű filozófusnőnek, aki ötpercnyi beszéd után már a toleranciánál tartott, és arról beszélt, hogy milyen jó Hamburgban, Londonban vagy épp New Yorkban konferencián lenni, mert ott az ember, attól függően, hogy éppen mihez szottyan kedve, szabadon válogathat az indiai, a kínai, a pakisztáni, az olasz és a ki tudja még milyen éttermek között, és hogy ez a multikulturalizmus olyan érték, melyet körömszakadtunkig meg kell védelmeznünk, egy olyan eredmény, amely a demokrácia legelőremutatóbb, legnemesebb vívmányai közé tartozik stb.

A trilógia második része rendhagyó módon nem a folytatása lesz a történetnek, hanem egy új elbeszélése – ezúttal Kincső futtatója, a szabadságharcos Diego szemszögéből.

A közhiedelemmel ellentétben nem tréfadolog, ha kultúrák találkoznak… Mert az ilyen ütközések nyomán nagy recsegéssel-ropogással rendszerint nemzetek törnek össze és népek tűnnek el, s roncsaikat – a könyv professzorának szavaival élve – aznap este már káromkodó takarítók seprik nagy halomba a történelem félhomályba borult színpadán. Ez még abban az esetben is szívszorító esemény, ha történetesen a stabilabb lábakon álló, sikeresebb civilizáció győzi le a versenyben lemaradókat. De mi van akkor, ha az elnyomók maguk is menekültek, saját elrontott múltjuk száműzöttei, akik működésképtelen világrendjüket dicsőséges hódítások címén idegen földrészek népeire is ráerőltetik?