Keresztre feszítve Amszterdamban

... …amikor az ember éppen hogy csak túléli első munkával töltött amszterdami éjszakáját – élete addigi legborzalmasabb, legmocskosabb, leghosszabb és legkegyetlenebb éjszakáját –, az ember a következő napot, mivel aludni nem tud, az ágynak pedig már a látványától is az ájulás környékezi, – egyszóval az ember az ilyen borzalmas, ép ésszel túlélhetetlen napot a városban való céltalan lézengéssel tölti.

 "A mai napon turista leszek” – gondolja magában ilyenkor az ember, amikor a délelőtt közepén könnyes, erőltetett optimizmussal nekivág a városnak, miután szállása kopár, zuhanykabinos szobájában a műszak leteltével sírva ledobta magáról a rongyait, s az arcáról, a hajáról, a hasáról, a combjairól és a fájó, vérszivárgós öléről eszelősen, szinte eszét vesztve órákon át mosta, sikálta, kaparta az éjszaka ragacsos, a testét öt szörnyű hullámban elöntő szennyeit.

Az ilyen napon az ember remegő lábakkal, az őrület és az öngyilkosság határán sorra látogatja az amszterdami nevezetességeket, megnézi a királyi palotát, jegyet vált a Rembrandt-házba, végigsétál az elegáns grachtok mentén és megbámulja az opera furcsa vöröstéglás épületét, de beteges, mániákus rettegéssel mindig messze elkerülve a belvárost, melynek már a gondolatától is az ájulás környékezi. És az ilyen napon az éjszaka közeledtével – élete második legborzalmasabb, legmocskosabb, leghosszabb és legkegyetlenebb éjszakájának a közeledtével –, az ember az Ótemplom kapuján megkönnyebbülten orgonahangverseny hirdetését fedezi fel, s a koncert szerencsére éppen akkor kezdődik, s az ember ilyenkor örömmel szökik meg néhány percre az ébredező, őt hamarosan újra elnyelő és mohó ragadozóként véresre szaggató bordélynegyed karmaiból. Az ilyen szörnyű, élet és halál között ingadozó koraestén néhány percre jó elveszni, eltörpülni a templom vastag falai között, feloldódni, felolvadni a magas, égbeszökő tér dohos levegőjében és nyirkos állandóságában, és jó feloldódni, felolvadni a zenében is, s az ember ilyenkor behunyja a szemét, és hagyja, hogy az orgona hangjai messzire vigyék a lelkét, és kényük-kedvük szerint dobálják-cirógassák a gondolatait. Ilyenkor, ezekben a ritkán adódó kegyelmi pillanatokban az embernek csak akkor kezd hiányozni valami, amikor óvatlanul kiszakad belső világából és jobban körülnéz, s szörnyű, kongó ürességet és csalódást érezve rádöbben, hogy becsapás, illúzió az egész, hogy a látszattal ellentétben még az Ótemplomban sincs otthon, hogy még az Ótemplomban sincs biztonságban, mert ez nem is igazi templom, hanem csupán egy épület, mert ebben a templomban a látszattal ellentétben nincs fent és lent, nincs előre és hátra, az ember szörnyű csalódást és ürességet érezve csak ekkor veszi észre, hogy itt nincs előrét és felfelét kijelölő oltár és szentségtartó, s előre és felfele híján a széksorok is furcsán, ferdén vannak elhelyezve, alkalmilag, esetlenül, félig az orgona irányába             ekkor döbben rá az ember, hogy ebben a hangversenyteremmé lefokozott, a bordélynegyed által mohó tengerként körbenyaldosott templomban nincs kiinduló- és végpont, nincs egy olyan vágyott, misztikus pont, ahova az ember reménykedve feltekinthet, az ember ekkor jön rá, hogy ebben a templomban nincs katarzis, ebből a templomból éppen a lényeg hiányzik, és az embert ekkor még az eddiginél is erősebb rettegés, pánik és verejtékezős fulladás fogja el, mert az orgonasípok hirtelen üressé és panaszossá vált nyögéseit hallgatva rájön, hogy immár a saját életében sincs fent és lent, előre és hátra, hogy az előző szörnyűséges éjszaka óta az ő életéből is a lényeg hiányzik, hogy számára mostantól nemcsak ebben a templomban, de sehol máshol a világban sincs többé semmi és senki, amire vagy akire feltekinthet