– Csak egyetlen kérdést engedjen meg a professzornő! – kiáltotta oda Diego felzaklatva a kamerák kereszttüzében a ráncos, cigaretta sárgította arcbőrű nemzetközi hírű filozófusnőnek, aki ötpercnyi beszéd után már a toleranciánál tartott, és arról beszélt, hogy milyen jó Hamburgban, Londonban vagy épp New Yorkban konferencián lenni, mert ott az ember, attól függően, hogy éppen mihez szottyan kedve, szabadon válogathat az indiai, a kínai, a pakisztáni, az olasz és a ki tudja még milyen éttermek között, és hogy ez a multikulturalizmus olyan érték, melyet körömszakadtunkig meg kell védelmeznünk, egy olyan eredmény, amely a demokrácia legelőremutatóbb, legnemesebb vívmányai közé tartozik stb.

– … …Kedves professzornő - kiáltotta Diego. – Csak azt szeretném kérdezni, hogy vajon igazi sokszínűség-e az, ha egybehordunk egy állatkertbe egy csomó össze nem illő, különböző égtájról származó állatot? Ön szerint így cselekszik az, aki igazán szereti az állatokat? Nem lehetséges tisztelt filozófusnő, hogy az igazi fajmentő nem az, aki állatkertet épít… hanem az, aki megóvja az állatok eredeti élőhelyét, és kiharcolja, hogy azok az éhezés és a szenvedés veszélye nélkül saját szülőföldjükön maradhassanak? Professzornő… amit ön vívmánynak mond, az nem lehet, hogy inkább gyászos következmény? Amit ön modern, nagyvárosi multikulturalizmusnak és a tolerancia és a sokszínűség győzelmének nevez… nem lehet, hogy valójában az igazi, a tiszta színek halála, egy jövőbeli mindent elsöprő vihar magva? Professzornő… ön nem hallott még róla, hogy az összekényszerített állatok előbb-utóbb egymásba marnak?

Julio dermedten ült a képernyővel szemben az olcsó és lepukkant sörözőben - úgy nézte a villogó szemű, szenvedélyesen szónokló barátját, mint aggódó atya az egyetlen, bajba került gyermekét. És arra gondolt, hogy Úristen, ez a gyerek a tűzzel játszik. Hogy Úristen, ez a gyerek nem tudja, hogy mit csinál. Hogy Úristen, ez a gyerek még mindig nem ismeri az embereket. Hogy ez a gyerek hiába szónokol bőszen a pénz és a média diktatúrájáról, a gyakorlatban tökéletesen figyelmen kívül hagyja ezt, s ezért őt a mai félremagyarázható monológjaiért ízekre fogja szedni a gátlástalan, az aljas magyar média.

Diego persze félvállról vette a történteket. „Hogy ezzel lesznek tele a holnapi újságok? Hogy túl nagy lesz a botrány? De hiszen ezért csináltam… Ha már másért nem, hát legalább emiatt beszélnek majd a dologról.”

Julio azonban nem nyugodott meg, s amikor Diegót másnap szám szerint tizenhét televízió, rádió, internetes hírportál és újság interjúra hívta, nem győzte lebeszélni a dologról. Ő azonban hajthatatlan maradt, s mint mindig, dagadó mellel indult harcba a világgal.

A világ azonban kiütéses győzelmet aratott felette. Diego este tizenegy körül feldúltan tért haza a Katiéktól, akikhez azért ment, hogy megnézze magát a tévében. Dühtől tajtékozva rontott be a szobába.

– A rohadékok megvágták a beszédemet! Azt mondtam az interjúban, hogy meg kell akadályozni, hogy az afrikai és ázsiai menekültek teljesen elöntsék Európát… mert az esztelen tolerancia nem megoldás, csak a problémák importja, aminek beláthatatlan következményei lesznek… Helyette, mondtam, százszor, ezerszer, tízezerszer nagyobb áldozatot kell hoznunk: saját pénzünkön rendbe kell tennünk azokat a földrészeket, ahonnan ezek az emberek jönnek… azokat az országokat, amelyeket a gyarmatosításkor mi tettünk tönkre, és ahonnan a multikon keresztül máig szivattyúzzuk ki az energiákat… És erre mit csinálnak ezek a rohadékok? Megvágják az interjút, a második részét egy az egyben lehagyva! Így most én vagyok a kirekesztő és az idegengyűlölő, ezen csámcsog ország-világ. És én hülye, még bájologtam azzal a szemét kis szukával. A kurva életbe.

 *  *  *

Diego munkája ettől kezdve a korábbinál is jobban ellehetetlenült. A különböző tévé- és rádióadók az idegengyűlöletet – ezt az ebben az országban akkora előszeretettel használt fogalmat – most már szétválaszthatatlanul összekötötték a nevével, s a vele készült, szövegkörnyezetükből gondosan kiemelt interjúrészleteket, mintegy elrettentésül, újra és újra leadták. Ennek eredményeként most már azok a lapok se adtak teret a gondolatainak, melyek korábban még úgy-ahogy rokonszenveztek vele. Az emberek pedig megismerték az utcán, és távolról mutogattak rá. Némelyek viszont a támogatásukról biztosították. Ők odamentek hozzá, és bizalmaskodva a kezét szorongatták. Diego ezeket még jobban megvetette. Mert, csakúgy, mint az őt sárral dobálók, ők is a cigány- és idegengyűlölőt látták benne. Keserűen mondta Juliónak: „Aki középen áll, aki a józan észt képviseli, az a legszélsőségesebb ebben az országban.”

(Ez a szöveg hat évvel ezelőtt, 2009-ben íródott.)