Elvágyódás fehér ló hátáról (pikáns intermezzo egy székely határkerülésen)

Mire a magas fallal övezett istenházához a szekerek is felkapaszkodtak, s hosszú sort alkotva leparkoltak a mellvédet körülfutó gödrös dűlőút szélén, már a három falu teljes népessége ott tolongott a hegyoldalon, afféle ünnepélyes, meghatott fogadóbizottságként tisztelegve azok előtt, akik fáradságos zarándoklattal helyettük is közbenjártak Istennél a jó időért. És bár Kincső számára ez a fogadási jelenet volt a határkerülés egyik legszebb, legborzongatóbb része, most mégis elvágyódva ült a szekér leghátsó padján, hasztalan próbálván meg köddé válni, láthatatlanná lenni a széles Székely Demeter és a hórihorgas Páljáni között.

Hófehér lován ugyanis a fiatal és csinos Szerető Lehel törtetett át a tömegen, egyenest a Keresztény-szekérhez, s annak is ahhoz a sarkához, ahol ő ült. Szerető Lehel Szerető Menyhért unokája volt, s mint mindig, ebben az évben is ő nyerte meg a lóversenyt – ennek bizonyítékaként gyönyörű lova most is a nyakában viselte a győztesnek járó zöld koszorút, s talán a csiklandozástól, talán a nemesnek mondott vére jeléül, olyan kényesen forgatta a fejét, hogy öröm volt nézni. De ami azt illeti, maga Lehel is tetszetős jelenség volt, főként így lóháton, népviseletesen, a győztesek sugárzó magabiztosságával – szinte úgy tetszett, mintha egy mesekönyvből lépett volna ki. És Kincső akkor mégis mélyet sóhajtott a láttán, mert tudta, hogy mi következik. Lehel most mindjárt szertartásosan köszönti, megkérdezi, hogy – élve a győztes előjogával – meglovagoltathatja-e a gyülekezet legszebb virágszálát, azután a választ meg sem várva erős karjaival kiemeli a szekérből, maga elé ülteti a lovon, és a tömeg tapsa és örömkiáltozásai közepette elporzik vele a templom hátsó fele irányába. Ott aztán a sírok közt lelassít, a maga faragatlan módján udvarolni kezd neki, s ő hiába utasítja vissza századszor is, csak duruzsol tovább a fülébe, behízelgően, a derekát átölelve, ő meg összeszorított szájjal csak azon imádkozik, hogy jöjjön már valaki, zavarja már meg őket valaki, történjen már valami, mielőtt a Lehel keze elkezdene felfelé kúszni a derekáról a mellénye irányába. Ő ilyenkor tombolt, a tehetetlenségtől kis híján sírva fakadt, s nagyon kívülállónak és alkalmatlannak érezte magát – egy idegen, sérülékeny testnek, mely csak valami szörnyű tévedés folytán került bele ebbe a nyers, otromba, minden finomságától megfosztott 21. századi falusi gépezetbe. Vágyódva gondolt ilyenkor a városra és a líceumi fiúbarátaira, akikkel a filozófiától az irodalomig annyi érdekes dologról lehetett beszélgetni, és akikkel anélkül lehetett elmenni csavarogni, hogy attól kellett volna tartania, hogy rátámadnak és tapogatni kezdik a testét. És amikor idáig jutott gondolatban, kétségbeesve vette észre, hogy megint a várost részesíti előnyben a faluval szemben, azzal a világgal szemben, amelynek haláltusája olyan nagyon elfacsarta a szívét. Rátörő lelkiismeret-furdalási rohamában ilyenkor erőlködve próbálta meg elképzelni a jövőjét a Szerető Lehel-félék mellett, de éles szemei előtt a fehérlovas, népviseletes, győzelmi rézkolompot rázó ifjú hamar visszaváltozott azzá, aki valójában volt: egy műveletlen, fantáziátlan, minden szabad pillanatában a motorját bütykölő suhanccá, aki hétvégente a kézdivásárhelyi diszkóba jár mulatni, és aki, ha a szarvasbőgésről kezd neki beszélni az ember, egy ideig üres tekintettel hallgat, azután a legújabb számítógépes játékokra tereli a szót. A becsületes Szerető Menyhért felületes unokáját elnézve döbbenten eszmélt rá, hogy a cifra székelyruha immár valóban csak díszlet, hogy a székely falu tartalékai elfogytak, és hogy ha Velencze akar még valamit kezdeni magával az életben, akkor abszurd módon abból az ellenséges külvilágból kell energiát lopnia, ahonnan a baj rázúdult. „El kell mennem Lemhényből… azzal nem segítek a falun, ha hagyom, hogy ez a paraszt szépen lassan megerőszakoljon” – gondolta keserűen, amikor Lehel a szokott forgatókönyv szerint elkezdte tapogatni. „Elmegyek, mert azzal senkinek se használok, ha szépen lassan magam is leszállok a Lehel-félék színvonalára, és ölbe tett kézzel megvárom, amíg az egész romhalmaz a fejemre omlik… Igen, el kell mennem, mert itt maradnom nem áldozat, hanem lustaság, nem hőstett, hanem beletörődés és ostobaság… El kell mennem, hogy a külvilágtól visszaszerezzem mindazt, amit az ellopott a falumtól, még ha én magam elégek, elsorvadok is közben… Igen, ez lesz az igazi áldozat, ennyivel tartozom a szüleim emlékének és a falum jövőjének. Ha kell, a cél érdekében még abban is benne vagyok, hogy idegen kezek simogassák a testemet… de az a kéz ne a Lehelé legyen, mert annak semmi, de semmi értelme nincsen.”