Kiragadva az álomvilágból – Julio egy mágikus kisugárzású sellőlánnyal találkozik az Északi-tengerben

Julio már vagy negyedórája játszadozott a halaival, amikor valami történt. Három-négy méter mélyen épp egy sok ezer egyedből álló rajjal kergetőzött, mely afféle kékes-sárga felhőként örvénylett körülötte, amikor megcsillant a kezén egy fényfolt. Egy különös, mágikus, szívbizsergető ragyogás, mely nagyon különbözött a halakon és a vízinövényeken játszadozó többi napsugárnyalábtól. A víz alatti világ eddig is tündöklő fényárban úszott, de ez a csillogás egy egészen másféle fénytöréstől származhatott. A víz felszínén nem így törik meg a fény.

Felnézett, de nem látott semmit, mert a színpompás, eleven felhő éppen összezárult felette, és átmenetileg a csillogást is eltakarta, de azután lyuk keletkezett a halplafonon, és ismét látta a vibráló fénysugarat, mely most egyenesen az arcába irányult. Önkéntelenül is a szeme elé kapta a kezét, mint amikor a napba néz az ember, majd halai közül kibontakozva lassan emelkedni kezdett. A csillogás erősödött, és most, napellenző mögül nézve, a fényfoltnak már alakja is volt. Kis hajót formázott, minek alighanem üvegből lehetett az alja, mert a mesebeli tünemény csak úgy ragyogott az odafentről összegyűjtött napsugarak glóriájában. Szájából buborékokat eregetve lassan tovább emelkedett, de hogy miért, maga se tudta, hisz a levegőtartalékai még vagy egy percre elegendőek lettek volna, és vajmi ritkán fordult elő, hogy hagyta magát idő előtt kiragadni paradicsomi álomvilágából. Most azonban egy titokzatos erő mégis vonzani kezdte a felszín felé… Valamiféle érthetetlen, megmagyarázhatatlan vágyakozás kerítette hatalmába, hogy kerül, amibe kerül, kéjesen beleszédüljön ebbe a misztikus ragyogásba.

Amikor már csak két méterre volt a felszíntől, végre ismét kinyithatta a szemeit, miket eddig az erős fény miatt félig lehunyva kellett tartania. Olyan közel ért ugyanis a hajóhoz, hogy a fényár közepén elnyúló karcsú árnyalak, melyet csak most vett észre, jótékonyan kitakarta előle a napot. Az árnyalak, amint hamarosan rájött, egy fürdőruhás lány volt, aki a hajó közepén hasalt, az üveglapnak támasztott tenyereiből, akárcsak ő, szemellenzőt formálva. Csodálkozva úszott feléje, tanácstalanul méregetve az égi tüneményt, mely minden mozdulatát szorosan követte tekintetével. Össze volt zavarva. Ilyen még nem történt vele. Valami úgy, olyan ellenállhatatlan erővel vonzotta e felé az őt odafentről figyelő ismeretlen lány felé, ahogy még soha semmi nem vonzotta őt életében. De hát hogyan is hathatott volna rá bármilyen erő is a világon, ha egyszer szélből és ködből volt formálva, mely különc erők köztudottan fittyet hánynak minden gravitációs próbálkozásnak? Most viszont egy olyan erőtérbe került – az üvegen keresztül is –, aminek nem tudott ellenállni. S ami a legfurcsább volt, úgy érezte, mintha öröktől fogva ismerné ezt a másik lényt. Mintha egy másik, mellőle valamikor régen, tévedésből elkallódott énje volna ő, aki minden gondolatát ismeri: aki tud a halakról, tud erről a misztikus, magából minden rosszat kizáró víz alatti világról, tud az egykori Sierra Nevada-i otthonáról, tud a faluja és a családja tragédiájáról, tud a fehér ember világának pokláról és tud lelki panoptikuma minden csodálnivaló hőséről.

Arccal felfelé, alig karnyújtásnyira lebegett a lány alatt, s úgy bámulták egymást, mint két, egymástól évek óta elzárt szerelmes egy börtön beszélőjén. Julio nézte a lány komoly arcát, sötéten izzó szemeit, nézte a barna haja által félig eltakart nyakát, nézte az üveglaphoz simuló fürdőruhás melleit, nézte a meztelen combjait és a csónak aljához támaszkodó lábujjait. S közben érezte, hogy a lány is nézi őt, ugyanazzal a mindent átjáró tűzzel, ami életében most először az ő tekintetét is felforrósította. S azt is érezte, hogy megszületése után huszonvalahány évvel akarata ellenére belekerült egy súlyos gravitációs térbe, melynek központi égiteste, akár éjszakai pillangót a gyertyaláng, ellenállhatatlan erővel rántja maga felé.

Kifújt néhány utolsó buborékot, és egészen közel úszott a csónak aljához. Annyira közel, hogy ha nincs közöttük a halak és az emberek világát elválasztó láthatatlan üveglap, összeér az arcuk.