Amikor Tarnóczi Lázár bácsi megbetegedett és két hétre kórházba került, a faluszéli cigányok néhány éjszaka alatt szétlopták a házát. Az ágyától kezdve a kályhán át az ajtókig mindent elvittek belőle, lovas kocsikon még a tetőcserepeket is elhurcolták.

Amikor Julio szokásához híven kedd délután kiment a cigánytelepre a gyerekeket tanítani, és a mocskos udvaron meglátta az ismerős bútordarabokat és a halmokban álló cserepeket, nagyot nyelt, szembefordult a főcigánnyal, és azt mondta neki, hogy most szépen visszavisztek mindent. Most szépen visszavisztek minden ellopott holmit a Lázár bácsinak, és újjáépítitek a házát. A cserépkályhát és a tetőt is. Én majd a Vendivel és a Valló Ágostonnal segítek nektek.

A  cigányok akkor kapákkal, kaszákkal és vasdorongokkal a kezükben körbevették, és meg akarták ölni. Csak nagy nehézségek árán szabadult ki a mocskos udvarról, és soha többé nem ment oda vissza. És attól kezdve szegény Tarnóczi Lázár bácsihoz se járt többé, mert ő a háza romjai láttán két nap múlva meghalt.

Attól kezdve, ha eszébe jutott a Tarnóczi Lázár bácsi és az őt megölő cigányok, Julio úgy érezte, belül kettéhasad. Vagy szétrobban. Szíve legmélyéről gyűlölte a Lázár bácsi házát szétlopó lusta, cinikus, gátlástalan, elállatiasodott cigányokat. És közben tudta, hogy igaza van Don Ciprianónak, és nem őket kellene gyűlölnie. Mert bár a cinizmus, a gátlástalanság és az elállatiasodottság ma a cigányok tulajdonságainak tűnnek, valójában nem az ő tulajdonságuk. Hanem annak a rendszernek a tulajdonságai, amely ezt a nagy térigényű, vándorláshoz és szabadsághoz szokott fajt faluszéli putritelepekre juttatta.

Nem, a cinizmus, a gátlástalanság és az elállatiasodottság azoknak a Primavera naplójában szereplő fehérgalléros, luxuspalotás, nagyautós embereknek a tulajdonságai, akik ennek a rendszernek a működtetői és haszonélvezői. És akik mindeközben mindenkit lerasszistáznak, aki a cigányproblémát szóba hozza. A dombtetőről dühtől remegve nézte a távoli putrikat, és közben azokra a cigánygyerekekre gondolt, akikkel a Varságra való, most már mesebelinek tűnő erdei vándorlásuk során találkoztak. Azok a gyerekek nagy vödrökben maguk szedte rókagombát cipeltek, hogy vödrönként ötven lejért eladják őket. És amikor Don Cipriano elővette az ötven lejt, hogy megvegye az egyik vödröt, azt mondta a nagyobbik purdé: „Maguknak csak harminc. Maguknak olcsóbb, mert akinek nincs autója és gyalog megy ilyen messzire, az nagyon szegény ember lehet.”

A távoli putrikat nézve azokra a pálpatakai romlatlan, tisztaszívű cigánygyerekekre gondolt, és azt kiáltotta magában sírva, hogy „de hát akkor miért, miért, miért??”

Hát azért, mert szűkül a világ. És mert ez a szűkülés arra nyomja rá a bélyegét a leglátványosabban, akinek a legnagyobb a térigénye. A baj ezért látszólag a cigányokkal van. Pedig nem velük van. Ez nem cigányprobléma. És nem rasszizmus. Hanem globalizációprobléma. És iparosodásprobléma. És városiasodásprobléma. Nemcsak cigányprobléma: hanem magyarprobléma, spanyolprobléma, angolprobléma és németprobléma. Mert ha idelátogatna egy marslakó, és előbb találkozna az utolsó megmaradt egészséges magyar, spanyol, angol és francia falvak lakóival, aztán elmenne Budapest, Madrid, London és Párizs külvárosi lakótelepeire, így kiáltana fel kétségbeesetten: „De hát akkor miért, miért, miért??”