(…) És ezeket a szobákat is szerette, s az estéket, melyek hozzájuk kötődtek. Milyen jó volt vacsora után Teréz néni ágyán ülni, felhúzott lábakkal, hátával a falnak támaszkodva, és a szobát megtöltő vendégek elméskedéseit hallgatni! Amikor pedig elálmosodott, milyen jó volt ezeket a nyers tréfákat, régi történeteket odaát az ágyában tovább figyelni, s az anekdoták főszereplőit – pásztorokat, favágókat, nagymancsú, sűrűjáró medvéket – az álmaiba magával vinni…
Minden másnál jobban szerette ezt a bensőséges velenczei világot, mely annak idején puhán körbevette a gyerekkorát – s amely most, mintha csak észrevette volna, hogy többé nem gyerek már, hűtlenül elkezdett darabokra hullni.
Amióta megvették a tévét, a nagyszobából esténként a Székely Demeter, a Kászoni Gyuri, az Idus, a Vendi és a többiek ismerős, biztonságos kacagásai és panaszos felcsattanásai helyett egyre többször hallatszottak át hozzá a város jellegzetes éles, erőszakos hangjai – azok a zajok, amelyek az iskolába visszatérve mindig oly sokkolóan hatottak rá. De míg ezekhez a városi zajokhoz Kézdin vagy Sepsiben egy idő után úgy-ahogy minden alkalommal hozzászokott, a tévé-hozta újfajta velenczei esték újra és újra felzaklatták. A város beférkőzött a szülői házba, élete eddig legbiztonságosabb zugába, arra a helyre, amely a falusi, régi világ szent szimbóluma volt számára. Hát hogy lesz mostantól? Hova fog visszavágyódni, amikor elege van Sepsiből? Hol fog feltöltődni, amikor abban a másik csillogó, de az embert észrevétlenül legyengítő világban az ereje végére jár?
És a város a legnagyobb ijedelmére nemcsak a házba férkőzött be, hanem Misike bácsi fejébe is. Hisz olyan szokásokat kezdett felvenni, mint korábban soha: egy szörnyű magyarországi tévéműsor miatt például előrehozta az esti etetés idejét, ha pedig kedvenc sorozata idején kopogtatott az ajtajukon vendég, előfordult, hogy Terézt zavarta ki, hogy intézze el az illetőt, s ő maga maradt benn az új csodadoboz előtt. Ilyen korábban soha elő nem fordulhatott… Hogy a Veres Mihály a kapucsikordulásra ne siessen ki azonnal az udvarra, s ne kezdjen utasításokat adni Teréznek a pálinkásüveg előkészítése ügyében, ez korábban elképzelhetetlen volt… Hát hogy lesz ez mostantól?
Szörnyű meghasonlottságot és ürességet érzett ilyenkor – de szerencsére ezeket az érzéseket mindig felülírta a másnap reggel. Amikor pedig mégis rátört a szomorúság, megpróbált abba a mondatba kapaszkodni, amelyet Idus mondott egyszer nevetve Misike bácsiékról, hogy „öregek ők már ahhoz, hogy elromoljanak…” Mindezzel együtt a tévé megvásárlása óta két arca lett a falunak a szemében: az egyik a falu ősi természetéből adódó tiszta, igaz és nemes arc, amely az alapot képezte, a másik pedig egy, a régi vonásokra rátelepedett csúf álarc, amit afféle szájkosárként a városból dobtak rá Velenczére. De talán ezt még le lehetne feszegetni valahogy… – vigasztalta magát gondolatban. – Igen, ez csak álarc, múló állapot… Ráadásul ez a konstrukció még mindig jobb, mint a városé, amelynek a veleje, a lényege a csúf, s a ráfestett hazug vonások a csillogóan szépek.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.