Különös este a parkban – egy budapesti hajléktalan beleszól Julio életébe

A Gellért-hegy tetejét elfoglaló parkban egy helyen elkésett turisták jöttek szembe – köszönés, viszontköszönés, léptek távolodó zaja, halkuló nevetgélés. Azután ismét teljes csend. Majd valami egészen más. Füstszag, rőzseropogás, kutyavakkantás. Julio ekkor meglátta a tüzet odafenn a hegyoldalban. A tűz mögött nejlonkunyhó, mellette egy görnyedt, sötét alak. Próbált nem letérni a sétányról a tűz felé. Próbált a biztonságos, lekövezett sétányon maradni. De akkor már tudta, hogy le fog térni. Mint amikor játékból a járda szélén biciklizik az ember, s megbillenve elveszíti egyensúlyát. A biciklis már tudja, hogy nem képes megmaradni a szegélyen, de azért egy darabig még a peremen imbolyog, s csak utána adja meg magát a gravitációnak, s ugrat le az úttestre.

Julio is csak az utolsó pillanatban tért le a sétányról. Természetellenes, merőleges kanyart leírva mászott fel a nejlonkunyhóhoz. Amikor odaért, a kiskutya tiltakozón néhányat vakkantott, de Kutya Dumitru rámordult. Barbáran, érthetetlenül, ijesztően. Julio most valóban megijedt, s pofon tudta volna ütni magát. Minek jött ide? Mit keres itt? És mit fog neki mondani? Hirtelen úgy érezte, hogy semmi mondanivalója nincs ennek az embernek, aki így közelről, a nyomorúságos hajlék előterében még sokkal visszataszítóbbnak tűnt, mint amilyennek távolról eddig látta. Vagyis amilyennek képzelte.

Dumitru a tűz mellett ült a földön, ő meg a lángok túloldalán állt, s a görnyedt alakot nézte. És közben önző módon saját magára gondolt. Érezte, hogy a sötét parkban fokról fokra, nagy recsegéssel-ropogással miként szakad ki Panna napfényes és dinamikus erőteréből. Érezte, hogy miként távolodik tőle a Mátyás-templom, a szép orgonaszó és az elegáns fagyizó. Meg a szépen berendezett budai lakás – a gyerekszobával, a tágas, mosogatógépes konyhával meg a harminc négyzetméteres, délnyugati fekvésű, Sas-hegyre néző nappalival. Lejjebb, mindig lejjebb… vajon hol van a végállomás?? Egyelőre még egy láthatatlan fal feszült közöttük, de ő a vén hajléktalan mélységeibe lebámulva tudta, hogy mindjárt áttöri ezt a falat. De nem úgy, mint a szentek. Nem úgy, mint a leprásokhoz lehajoló Teréz anya. Nem tudatosan, önfeláldozón, mindent adva, felkarolón. Hanem a maga szokott tehetetlen módján: a másik mélységeitől megszédülve, a köztük feszülő törékeny, láthatatlan falnak félájultan nekizuhanva.

Jellemző, hogy a félresikerült helyzetet sem ő, hanem a csavargó oldotta meg. Igaz, eleinte alig értette a szavait. Igaza volt Don Ciprianónak, a Dumitru által kibocsátott hangok jobban hasonlítottak állati morgáshoz, mint emberi beszédhez.

– Jól van na, elmegyek innét… Holnap elmegyek innét. Nem kell többször kijönniük. Csak erre az estére hadd maradjak még.

Mi van?? Mit mond ez az ember?? Julio eleinte azt hitte, hogy sokadjára is rosszul érti a másik szavait. De az csak tovább fogadkozott, eltökélten hajtogatva, hogy vele nem lesz több gond többé. Csak ezen az éjszakán hadd maradjon. Julio csak ekkor jött rá, hogy a másik valamiféle ellenőrnek nézi, aki ki akarja ebrudalni innét. A félreértést megértve többször is nekirugaszkodott, hogy elmagyarázza a helyzetet, hogy ő csak segíteni akar, de a másik mintha nem is hallotta volna meg a szavait. Egyre csak a megszokott fogadkozásait hajtogatta.

Julio tudta, hogy itt az utolsó alkalom, hogy a becsületét megőrizve visszavonuljon. És a park szélén túl kezdődő fényes, kivilágított utcákon hazaiszkoljon Don Cipriano lakásába, ahol a kényelmes, szépen berendezett szobája és Panna legújabb e-mailje, fotói és Facebook-bejegyzése várják. De valamiért nem tette. Taktikát váltott, és kérdezni kezdett. Hogy hogyan került ide, mióta hajléktalan, miként került az utcára, van-e családja. Dumitru a hozzá intézett kérdések hallatán először egy pillanatig csodálkozva nézett, majd akaratlanul is beszélni kezdett. Sötét mormogásokba csomagolva elmondta, hogy réges-régen darukezelő volt, de azután a felesége elhagyta, s ő megbetegedett. Szédülős lett, s többé nem mehetett fel a daru fülkéjébe. Az otthonát és a munkáját is elveszítette, az utcára került, tíz éve guberálásból és könyöradományokon él.

– Ivott? Azért hagyta el a felesége, mert ivott? És ezért lett szédülős?

– Igen.

Miután feltette a kérdést, Julio azonnal meg is bánta tolakodását. Megijedt, hogy túl messzire ment. Merész kérdése eredményeként ellenkezésre és sötét pillantásokra számított. De azután mégis csupán egy egyszerű igent kapott. Milyen egyszerű… – gondolta, a csavargót bámulva mereven. Ha valamit kérdeznek tőlünk, akkor arra csak úgy válaszolunk. Röviden, nyíltan, velősen, minden cifrázás és mellébeszélés nélkül. Akkor is, ha az igazság nem vet jó fényt ránk. De erre csak a gyerekek képesek. És azok az emberek, akik már túl vannak mindenen.

– Gyerekei vannak-e? – kérdezte aztán.

– Vannak. Egy fiam és egy lányom – válaszolt Dumitru, mintha iskolában lenne.

– És tartják magával a kapcsolatot? Keresik magát?

– Engem? Miért keresnének ők engem? – csodálkozott a csavargó.

– Se a felesége, se a gyerekei nem érdeklődnek a hogyléte iránt? Hogy lehet ezt kibírni… Nem gyűlölte meg ezért őket?

Dumitru csendben ült és a földet nézte. Se keserűség, se harag nem látszott az arcán – csak annak a kisgyereknek a tanácstalansága, akinek fogalma sincs róla, hogy mit kell most mondani. Nem azért, mert nem tudja a választ, hanem mert igazából magát a kérdést sem érti.

Julio szerette volna elsírni magát. Szeretett volna lekuporodni Dumtiru mellé, átölelni a vállát, és elmondani neki, hogy mostantól majd minden jó lesz. De nem merte átölelni, mert félt az élősködőktől, s mert tudta, hogy ha átölelné, akkor ez az ember végképp nem értené, hogy mit akar tőle.