Félrománok, ősmagyarok

Julio a faluszélen vénasszonyba botlott. A feketekendős boszorka a patak és az erdő széle közti keskeny kaszálón a megszáradt szénát húzta össze hatalmas fagereblyével, majd halmozta bálába egy vasvilla segítségével. Julio megkérdezte, hogy van-e felesleges ennivalója. És hogy van-e még egy gereblyéje és vasvillája. Az öregasszony gyanakodva méregette egyideig.

Ketten gyorsan végeztek a munkával. S közben az öregasszony elmondta, hogy az egyik szomszéddal épp tegnap voltak benn a piacon Palancán. Itt, Cosneán nincs piac, aki venni akar valamit, annak szekérre kell ülnie, s jobb híján meg kell tennie a hosszú utat Pajisteán, Ciughesul Ungurescen és Ciughesul Romanescen keresztül egészen a Tatros völgyéig. Julio csak a felét értette az asszony beszédének, mert annak minden második szava román volt. De a lényeget azért felfogta. S közben azon gondolkozott, hogy ugyan mi lehet az urával. Alighanem meghalt. Leterítette a medve, agyonütötte a fa, vagy egyszerűen betegség vitte el. A nénike meg itt maradt az apró, mesebeli faluszéli kunyhóban, egyedül a hatalmas fagereblyével és a súlyos vasvillával, s, amint ez a világ legtermészetesebb dolga, maga küzd tovább a folyton elázó, drága pénzért lekaszáltatott fűvel, a disznókkal, a tyúkokkal, a két tehénnel, az udvarát mind jobban elnyelő sárral és gyommal. És a gereblye, a vasvilla és a sár az idő múlásával csak egyre nagyobbak és nagyobbak lesznek körülötte, ő maga meg egyre kisebb és kisebb, egészen addig, amíg a sár és a föld egészen, mindenestül el nem nyelik, és amíg ezzel, minden jelenet, érzelgősség és hisztérikus városi túlreagálás nélkül, a természet akaratának megfelelően, véget nem ér egy történet a sokmilliárd közül.Búcsúzáskor, kezében az újságpapírba és nejlonzacskóba csomagolt főtt tojásokkal és a kendőbe bugyolált, még ki sem hűlt puliszkával, komoly, sugárzó szemekkel nézett le a nénire. Az egyetlen helységből álló házikó nyomasztó volt a fény hiánya, és rossz szagú a vastűzhely alatt kartondobozban csipogó kiscsirkék miatt, de ezt most észre se vette, csak nézte a Don Cipriano százlejese által könnybelábasztott öreg, szarkalábas szemeket, és hallgatta a minduntalan románba átváltó hálálkodó szavakat – és közben annak a rovásírásos pólós férfinak a szavaira gondolt, akivel az ezeréves határnál találkoztak. „Románcsügés, Kostelek, Gyepece… szegényes, mozdulatlan falvak… fertőzött, elrománosodott határvidék, ha rám hallgatsz, nem mész oda… ha rám hallgatsz, nem mész az ottani félrománok közé” – hallotta újra a rovásírásos pólós férfi szavait, s közben a számukra az utolsó kiló kukoricalisztjéből puliszkát főző, a magyart és a románt keverve beszélő néni ráncos homlokát nézte. „Ott… valahol ott fut az a híres láthatatlan vonal… a román és a magyar részeket elválasztó ezeréves határ…” – gondolta szenvtelenül. „De erről szerencsére fogalma sincs a néninek. Erről szerencsére senki nem tud a faluban. Erről szerencsére csak a rovásírásos fickó és a többi nagy, nyugati kocsikon a székely hegyek közé kivonuló budapesti ősmagyar tud” – gondolta, s képzeletben megcsókolta azt a helyet öreg vendéglátója homlokán.