Ami odalenn van, az nem lehet a múlt... – szédítő merülés egy elárasztott falu házai közé

Julio, miközben képzeletben a víztározó hűvös vizében erőteljes kar- és lábtempókkal a tó feneke felé úszott, számtalan érdekességet látott. Először, úgy két-három méteres mélységben, sűrű hínárerdőbe keveredett. A táj akkor még semmi jót nem ígért. Halak nem voltak, lábára egyre többször csavarodtak zöld növénykarok bilincsszerűen, s a dzsungel oly mértékben akadályozta a látást, hogy még képzeletben is értelmetlennek tűnt az életét a semmiért tovább kockáztatnia. Elhatározta hát, hogy megkezdi az emelkedést, ám ekkor furcsa dolog történt: meglátott egy terjedelmes sötét foltot a hínárerdőn túli napsütéses tisztáson. Mi lehet az? Ekkora sziklatömb egy mesterséges tó fenekén? Képzeletben hajlékony testtel szlalomozott az alattomos vízinövények közt, s ahogy haladt előre, úgy szaporodtak a sziklaóriások a kibontakozó tisztáson. A dzsungel széle táján facölöpök álltak ki a fenék iszapjából – lemerült hozzájuk. Egy kerítés csonkjai voltak. Átúszott a kerítés felett, kíváncsian körülnézett, és a falu közepén találta magát.

A házak meglepően jó állapotban voltak. A többségük teteje ugyan hiányzott, de a falak kivétel nélkül álltak, s az ajtó- és ablakkeretek is szinte érintetlenül vészelték át a katasztrófát. Julio képzeletben sellőként úszott udvarról udvarra, házról házra, istállóról istállóra, akadálytalanul közlekedvén a háromdimenziós tér valamennyi tengelye mentén. Sőt, e kegyelmi pillanatokban a negyedik dimenzió, az idő is megnyílt, átjárhatóvá vált előtte. Szemei előtt megjelentek a falu lakói: megrakott szénásszekér zörgött végig a sáros főuccán… hatalmasra nőtt disznót hajszolt egy székely góbé az udvarán… egy másik udvarban kisfiúcska lábujjhegyre állva, nagy nekiveselkedéssel vízzel teli vedret húzott fel a kerekes kútból… Julio arcán halvány mosoly suhant végig. Micsoda kép… kerekes kútból vizet húzó kisfiú egy tó fenekén… Egy falu, melynek nyakába négyméteres vízoszlopot zúdítottak, de lakói fittyet hánynak a hirtelen beállt olcsó bőségre. Húzzák tovább saját vizüket ősapáik kerekes kútjából rendületlenül…

Azután egy hatalmas székely kapu maradványai jöttek szembe. Képzeletben átúszott a székely kapun, és a temetőben találta magát. A sírkövek többé-kevésbé érintetlenül álltak a helyükön, csak egyikük-másikuk dőlt meg kissé vagy feküdt a földön a helyéből kifordulva – de hát ez már csak így van az odafenti temetőkben is, a kövek egy része ott is megadja magát az idő múlásának. Sírról sírra úszva, megrendülten bogarászta a neveket. Boldog emberek… ők még megérték, hogy ide temették őket. Ők még az előtt sírba kerültek, hogy magát a temetőt is eltemették volna. És hosszan elmerengett az itt fekvő, kétszeresen eltemetett halottak sorsán.

* * *

„A nagy vizek felszíne tehát olyan, mint egy misztikus választóvonal… mint a harmonikus Múlt és az összezavart Jelen választóvonala…” – gondolta, s képzeletben a felszínre bukva a választóvonal közvetlen közeléből nézte a világot. „De nem, ez túlzottan sekélyes megközelítés… ez a vonal több ennél! Több, sőt más…” – helyesbített aztán, s fejét a habokba fúrva ismét siklani kezdett lefelé, a biztonságos mélység felé. „Nem, a tenger és a nagy vizek felszíne nem a Múlt és a Jelen választóvonala… Hisz ami odalenn van, az nem a Múlt… az nem lehet a Múlt, még ha az ember mindent elkövet is ennek bebizonyítására… Nem, a Halak, a Harmónia, a Tisztaság, az elárasztott Bözödújfalu, ezek soha nem lesznek a Múlt, még akkor se, ha majd a tengereinkből az utolsó halakat, a minket övező világból a harmónia utolsó foszlányait, a szívünkből a tisztaság utolsó maradványait, országainkból az utolsó falvakat is kiűztük… Nem, a Halak, a Harmónia, a Tisztaság és Bözödújfalu örök dolgok. Ezek, ha ideiglenesen víz alá is tudjuk szorítani őket, előbb-utóbb ismét láthatóak lesznek… a tenger mélyéről előbb-utóbb a felszínre törnek, s ismét tisztává, élhetővé és harmonikussá mossák-perzselik a világot… …Nem, a tengerek és nagy vizek színénél nem a Múlt és a Jelen találkoznak. Hisz a Múlt és a Jelen logikailag egymásból következnek. Amik viszont itt találkoznak, azok nem következnek egymásból logikailag. Az érintetlen élővilágból nem következik a fullasztó nagyváros. Az életből nem következik a halál. Az örökkévalóságból nem következik a mulandóság. A paradicsomból nem következik a paradicsomból kiszorult ember… Ezért aztán a paradicsomba, az örökkévalóságba és a természetbe visszavezető út se található meg pusztán a logika és az értelem által. Ez a modern ember tragédiája” – gondolta szomorúan, s Don Cipriano sürgető szavára képzeletben kénytelen-kelletlen felemelkedett a felszínre, ahol, a ragyogó nappali fényben most már jól látszott, a sűrűn beépített túlparton piros tetejű, vadonatúj villák és tetszetős hétvégi házak sorakoztak, a víz színén meg az eltemetett Múlt romjai felett éles berregéssel távolról jött nyári vakációzók vízisíeltek, jetskíztek és motorcsónakáztak.