A székely faluba vezető út minden értelemben zsákutca?

Kincső elszorult szívvel ült az ágy végén, és a szobában tartózkodók tapintatos hümmögéseit és a ház előtt gyakorlatozó lovas suhancok kurjongatásait hallgatta. Szívesebben lett volna most odakinn a vidám forgatagban, de most már nem szabadulhatott, ezt a jelenetet végig kellett szenvednie. Pedig nem azért vágyott ki, mert nem sajnálta a szegény Demetert, vagy mert nem akart szembenézni a falura váró vigasztalan jövővel – hanem épp ellenkezőleg, mert tudta magáról, hogy túlzottan felkavarják és felbőszítik az igazságtalanságok.

Bár Teréz néniék próbálták megóvni minden szomorúságtól, maga is látta a pincében a krumplihalmokat, és érezte, hogy a most már egyetlen bevételüket adó tejjel is baj lehet, mert Misike bácsi egyre többször veszítette el a fejét, s mondott  olyanokat, hogy „Vesződöm is én a tehenekkel feleslegesen… ha majd már senkinek nem kell a tejük, felhajtom őket az erdőbe, majd ellegelnek ott magukban, míg szét nem tépi őket valami vadállat.” Tudta, érezte, hogy baj van, de hogy mi lehet az oka, arról fogalma se volt, mert a városban és a líceumban mindenki a fellendülésről beszélt. Az ottaniak tele voltak életkedvvel, bizakodással, s a város szélén gombamód szaporodtak a csillogó boltok meg a sárgára és zöldre festett mesepaloták. Lemhény viszont ezzel szemben rosszkedvű és álmos volt, s ha két-három ember összetalálkozott, rögtön a bajokra terelődött a szó. A városból hazajőve olyan volt, mintha megállt volna itt az idő, mintha a Lemhénybe vezető út a szó átvitt értelmében is zsákutca volna, s ő a tavaszi és a nyári szünidő első napjaiban rémülten vette észre, hogy összehasonlításokat tesz a város javára. Frissen hazajőve gyakran úgy érezte, mintha egy nagy, fényes, a habokat sebesen szelő hajóról átlépett volna egy süllyedő halászbárkára, melybe már be-becsap a tenger vize, s ő mindjárt megfullad, és a testét széttépik a vadállatok, akárcsak Misike bácsiék haszontalanná vált teheneit. Ilyenkor szorongva arra gondolt, hogy talán mégiscsak azoknak van igazuk, akik marasztalni próbálják a városban, s szánakozva megmosolyogják, amikor arról beszél, hogy ő otthon szeretne boldogulni. De azután néhány nap elteltével mindig helyrejött minden. Néhány nap után ismét felfedezte magának az igazi Velenczét, azt a falut, ahol a gyerekkorát töltötte, s amelynek világa sokáig az egyetlen volt számára. Felfedezte a napkeltéket és a napnyugtákat, a bólogató csorda hajnali kicsörömpölését és esti visszatértét, a fejés, az etetés, a szénahordás finoman hangolt napi ritmusát.

Lassan újra felfedezte az idegenek előtt rejtve maradó apró csodákat: a kerekes kútból felhúzott víz nyers ízét, a kenyérsütő kemence tüzének titkokat mesélő pattogását, a csirkékre vadászó ülüvel való harc szívdobogtató izgalmát. És amikor már nagyon hosszú ideje otthon volt, az istállóban végül ismét meghallotta az egykor itt lakott lovak és tehenek régi, mára holt nemzedékeinek gerendákba ivódott bőgését-nyerítését. És amikor ezt a messziről jövő hangot meghallotta, egyszerre megszűnt a bensőjét szétszakító kettőség. Akkor már tudta, hogy itt van otthon, hogy az igazi élet itt folyik a faluban, és amit a városban lát, az csak egy mélységeitől és magasságaitól megfosztott gyenge utánzata a valóságnak.