Julióra valósággal vadásztak az énlakai öregek. Ha meglátták az ő haloványarcú székely indiánjukat, beintették magukhoz a kertbe, s a kerti padon vagy a nyári konyhában már nyílt is a pálinkás- vagy borosüveg. Julio életében összesen nem ivott annyi és olyan erős alkoholt, mint amennyit itt hét nap alatt leerőltetett a torkán. De hát ezekkel a nyíltszívű, vendégszerető emberekkel muszáj volt inni, már csak azért is, mert a legöregebbek ivási szertartása a saját falujára, a saját népére emlékeztette. Amikor először szemtanúja volt az apró gesztusnak, azt hitte, csak véletlen, amit lát. De aztán a kilencvenesztendős, reszkető hangú aggastyán megmagyarázta neki, hogy nem véletlenül, nem a keze remegése miatt löttyintette ki a bort a pohár aljáról. És nem is azért, mert már nem tudta volna meginni az ital végét – hanem azért, hogy visszaadjon valamit a Földnek. A Földnek, mely az egész pohár bort adta. Julio nagyra nyílt szemekkel, megrendülve hallgatta az öreget. S közben befelé könnyezve arra gondolt, hogy otthon, az Andokban ugyanezt csinálják az indiánok. Csak épp ők a pohár tetejéről löttyintik ki a chichát a szeretett Pachamama számára. Ennyi a különbség. A lényeg viszont mennyire egyforma mindenütt.

(Az indián aggastyánt ábrázoló fotót Dr. Nemerkényi Zsombor készítette.)