Keresztre feszítve (az egész világ) Amszterdamban

(...) A kedves, szövetkötéses könyvecske addig is ott hevert az ágya fölötti polcon, de Julio azidáig szentségtörésnek érezte volna levenni onnét és holmi külső betolakodóként beleolvasni. Olyan lett volna beleolvasnia, mintha valami modern, 21. századi műszer segítségével behatolna egy gyanútlan idegen agyába, legrejtettebb gondolataiba. Azon az estén viszont valami megmagyarázhatatlan változás hatására eltűntek az aggályai. Levette a naplót a polcról, kinyitotta, és ahol kinyílt, olvasni kezdte Primavera kézírását.

„...ismét úgy viselkedem, mint az első hetekben. A kliens távozása után fél órán át ismét sírva, megsemmisülten fekszem az ágyamon… Mint kezdő koromban, esténként ismét belevernek egy-egy Krisztus-szöget a kezeimbe és a lábaimba… Pedig most már csak egyetlen klienst kell fogadnom naponta… De most már nem amiatt sírok és halok meg esténként, ami velem történik, hanem amiatt, ami a világban történik. Amiatt, amiről ezek az öltönyös, nagyautós emberek mesélnek a Diego faggatókoktélja és az én vallatóművészetem hatására. Kedves naplóm, ezek a gátlástalan gyilkosok vigyorogva mesélik, hogy hogyan tesznek tönkre egész országokat és népeket. Tudatosan, szisztematikusan, előre megírt terv szerint. Raccsolva, számítón, a hatást kéjesen figyelve mesélik, hogy az a szó, hogy állam, meg törvény, már csak a díszlet része, és hogy a kormányok, a miniszterek és a parlamentek helyett ők irányítanak mindent. És valószínűleg nem hazudnak, és az embereknek eközben fogalmuk sincsen róla, hogy mi megy a világban. Kedves naplóm, én is csak most értettem meg, hogy mi megy a világban. És hogy mi hajtja Diegót. És most kezdem nem érteni, hogy mindezeket tudva Diego hogy nem őrül meg. Hogy miként képes megőrizni a józan eszét és a rugalmasságát, amikor egy ilyen Brioni-öltönyös szemét ott ül vele szemben valahol egy dél-franciaországi palotában, és azt mondja neki, hogy ugrálhatsz, megzsarolhatsz, a fejed tetejére állhatsz öcskös, akkor se viszed semmire. Tehetsz bármit, dolgozhatsz, gürizhetsz, mint a többség, vagy lophatsz, csalhatsz, mint mi, akkor se viszed sose semmire, mert körön kívüli vagy, öcskös. Kedves naplóm, én csak most kezdem sejteni a valóságot, és már a sejtéstől úgy érzem, hogy mindjárt holtan esem össze. Esténként ma már nem a lihegve, kéjesen belém hatoló gazemberek miatt sírok és halok meg újra és újra, hanem amiatt, amit a belém hatolók előtte kéjesen elújságolnak.”

Amikor idáig ért az olvasásban, Julio elsírta magát a fél éve halott Primavera ágyában. Mert igaza van a limai irodalomtanárának, a dolgok papírra vetése nem szünteti meg a sírást. Csak áttestálja az íróról az olvasóra.