Ó, te tükör, szerinted menyasszonyi vagy halotti ruhát öltenek-e majd erre a testre?

A zsúfolt nagyszoba melletti helységbe az odaát sírva vígadók kacagása, pohárköszöntői, vidám felkiáltásai a vastag, gondosan kulcsra zárt faajtón át csak elhalkulva, alaposan megszelídülve szűrődtek át. Kincső erdei ruhái roncsai felett a világos utcai szoba közepén állt, s a nagy, fakeretes tükörben saját magát bámulta.

Mielőtt belebújt volna a régi, családi székelyruhába, mindig olyasfajta ünnepélyes meghatódottságot érzett, mint a menyasszonyok a hosszú, fehér esküvői ruha felöltése előtt. Vagy – de erre nem volt szabad gondolni – mint a boldogtalan szerelmesek, akik, mielőtt a folyóba vetnék magukat, még utoljára szépek akarnak lenni. De jaj – kiáltott fel hangtalanul – már megint ez a lerázhatatlan búskomorság… Tágra nyílt szemekkel a saját arcát figyelte a tükörben, és azon tűnődött, hogy míg a többiek a szomszéd szobában mulatnak felhőtlenül, fel-felkacagva, neki miért vannak efféle gondolatai... Hogy honnan ez a néha rátörő szívszaggató szomorúság…? Miért szomorodik el a többieknél sokkalta jobban, ha valakit, mint például most Székely Demetert, szenvedni lát? Hogy van az, hogy neki minden igazságtalanság jobban fáj, mint a családtagjainak vagy a barátnőinek? És miért érez mély, szívmelengető örömet olyan semmiségek láttán, mint a sáros úton hazatérő csorda, ami pedig mindenki mást hidegen hagy? Mi okozza, hogy a mezőn legszívesebben minden százéves öreget átölelne, és azt mondaná nekik: „Hagyja tata, elvégzem én a munkát, maga menjen csak, pihenjen egyet az árnyékban”, és miért van az, hogy ha a faluja sötét jövőjére gondol, a szíve táján olyan gyötrő fájdalmat érez, hogy könnybe lábad a szeme? Valóban igaz az, amit nemrég állapított meg róla az egyik tanára, hogy nem érzi a saját személye és a külvilág közötti határvonalat? Ó, ha ezt a vonalat megerősíthetné, vastag ceruzával átrajzolhatná valahogy, bizonyára sokkal könnyebb lenne az élete… hisz saját magára csak könnyebb gondot viselnie, mint az egész falura, az egész világra…

És miért nem érzi az élet és a halál közötti határmezsgyét, ezt a másik bűvös határvonalat? Egyszer, amikor tízéves korában egy vele utazó, nála jó néhány évvel fiatalabb kislány játék babája a Nagyhídnál beleesett a jeges Feketeügybe, gondolkodás nélkül leugrott a mozgó szekérről, és belevetette magát a folyóba. Miért tette ezt? Nemrégiben pedig, amikor irodalomórán Petőfi haláláról volt szó, felállt, és kijelentette, hogy bármelyik pillanatban hajlandó lenne ő is életét adni a hazájáért. Az osztálytársai persze kinevették, a tanár meg sajnálkozva csitítgatni kezdte, mint egy elmebeteget. Vajon miért van mindez? Biztosan vele van a baj… Miért nincs benne több életösztön? Talán mert a szülei odaát vannak már? Vagy genetikai örökségről van szó? Elmesélésből tudta, hogy apja fiatalkorában egyszer egy szál vasvillával nekiment egy hárommázsás kanmedvének, csak azért, hogy megmentsen egy eprésző cigánylurkót. Ő ugyan minek tett olyat, hisz az életét tette kockára vele?

A nagy, fakeretes tükör előtt állt, s a saját pőre testét figyelte. Tekintete fel-le, fel-le járt a feje teteje és a puha szőnyegbe mélyülő talpa között, s szemei hol aggódóan összeszűkültek, hol pedig vidáman tükörbéli párjukra nevettek. Vajon tud-e majd ez az arc egyszer úgy nevetni, hogy visszanevessenek rá? Vajon tud-e majd ez a nyak egyszer úgy kivillanni egy blúzból, hogy valaki nagyon meg akarja csókolni? Vajon tudnak-e majd ezek az idomok egyszer úgy domborulni, hogy valaki örökre birtokba akarja őket venni? Ó, te tükör, szerinted menyasszonyi vagy halotti ruhát öltenek-e majd erre a testre, ha eljön a nagy nap? Persze, szép lenne hófehéren, uszályosan bevonulni az oltár elé odafenn a Szent Mihály-templomban… De semmivel se lenne rosszabb azt a másik öltözetet magára venni valami nagy cél, valami szép cél érdekében… Lelki szemeivel látta apját a kanmedvével birkózni a cigánypurdé megmentéséért, és látta anyját meghalni a szülőágyban az ő életéért. Ó Istenem… ezek után állhat ő valaha boldogan, hófehér ruhában az oltár előtt…?